Hétvégén végre sor került arra, amit már nagyon vártam. Eljutottam a sásdi Nyílzápor egyik versenyére.
Rokoni szálak fűznek a városhoz, így párszor járunk arra felé a családdal, de sajnos soha sem sikerült úgy összehozni, hogy pont akkor legyek ott, amikor éppen valami íjász esemény van. Erre a mostani versenyre viszont már jó előre készültem, és a hazautazás időpontját is ennek megfelelően alakítottuk.
No és hogy miért is ez a várakozás?
A sásdi íjászversenyek gyönyörű környezetben, a Felsőegerszegi erdőben kerülnek megrendezésre, ami már magában elég ok lenne a nevezésre, de van ám itt még más valami! Ez pedig a baranyai íjászkörökben már elhíresült vendégszeretet.
Reggel korán keltem, legyen idő elugrani a boltba és készíteni pár szendvicset, mert üres hassal csak egyetlen dolog esik jól, az pedig az evés. Annyit már tudtam a pályáról, hogy nem lesz rövid, és a patak völgyében lett kialakítva, így sokat kell majd mozogni. Az pedig sok szendvicset is jelent.
Míg én szorgoskodtam a konyhában, kislányom is szorgoskodott. Egy nyakláncot fűzött gyöngyökből, amelyet útravalóul nekem adott. Habár nem kimondottan fiús lánc lett belőle, de büszkén viseltem egész verseny alatt.
A helyszín megközelítése egyszerű és még a kihelyezett táblák is segítik az odajutást. Egyedül, az egyik mobilszolgáltató térereje nem talált el oda, de ez is csak erősítette bennem azt az érzést, hogy itt megállt az idő és a rohanó világgal mit sem törődnek.
Felsőegerszeg egy a kis falucska alig néhány lelket számlál, így ez a százötven íjász, bizony éggé feltűnő jelenség a falu életében. Feladva a leckét Irénke néninek, aki a helyi boltos délelőtt. Mert hát ezek az íjászok, kiisszák a boltocska ásványvízkészletét, és a kávét is öntik magukba, hogy Irénke néni győzi főzni egyiket a másik után. Amikor pedig valaki egy rögtön fogyasztható ételt, konkrétabban szendvicset kér, nem jön zavarba, kanyarint egy szeletet a készleten lévő alig pár kiló kegyérből, és már vágja is az emberes szelet felvágottat bele (amiből háromféle is van). A szendvicset természetesen én kértem, hogy legyen mivel eloltani gyomrom, ami egy csípős paprikával „íztelenített” pálinka után kapott lángra. Az üzlethelyiség kicsi, választék szegényes, de falucska maga is kicsi, így a kereslet is az. Kivéve persze, ha megérkeznek a versenyre az íjászok.
A nevezés gyorsan ment, utána szétszéledt a tömeg, a gyakorlópályán, kisebb csoportokban beszélhetve, a büfében, és a mákos kalácsos tálcák környékén. Jómagam is ez utóbbi helyről tudnék csak bővebben írni. Minden nevező vehetett egyet, így ha nem is hagyományőrző viseletben jelent meg valaki, a mosolya árulkodott róla, hogy íjász.
A megnyitó és a szabályok megismerése után a menet elindult a célok felé. Hosszú sorban kígyózott a sereg az egerszegi utcácskán, visszarepítve a történelemben pár száz évvel a nézelődőt. Kis kaptató után megérkeztünk az erdőbe, ami már kezdte felölteni őszies arcát. A lombkorona még javarészt zöld színekben pompázott, de a talajt már elfedte az avar. Valahogy úgy festett, mintha verseny előtt a kertész kigazolta volna az erdőt, és a füvet is lenyírta volna. Bárhogy is volt, a végeredmény magával ragadó.
Az előzetes információk, és a megnyitón elhangzottak alapján mát éreztem, de séta közben, a célokat látva már biztosra tudtam is, hogy számomra nem pontgyűjtésről fog szólni ez a verseny. A völgy természeti adottságait kihasználva sok helyen kellett lefelé vagy felfelé is lőni, olykor kifejezetten meredek szögben. Számomra, mint „síkvidéki íjász”, igen komoly kihívást jelentettek ezek.
A célok, vegyesen 2D illetve 3D állatok, igazodtak az erdős környezethez. Természetesen mutattak a helyükön, mintha valóban itt élnének az erdőben. Ez alól kivétel talán a krokodil, és a Gyűrűk Urából egy rövid vendégszereplésre ideröppent Nazgul volt. Ez utóbbi egy görgős, kötélen lecsúszó ügyességi cél volt. Másoknak. Nekem ügyetlenségi, bár a harmadik lövéssel sikerült egy tízest összehoznom.
Az erdőből felértünk egy dombra. A tarló szélén lekaptunk egy muflont, amint vágyakozó tekintettel révedt az erdő felé. Talán túl melege volt az őszi napsütésben, amit mi is élvezhettünk, miközben a domb tetején álló magasles felé vettük az irányt. A lesről két célt kellett meglőni, így itt kissé feltorlódtak a csapatok. Mint valami különös piknik, kifeküdtek az emberek, élvezték a napsütést, a tájat. Elő kerültek a „házi vizek” is, amelyből jól esett egy-egy korty. Lehetett beszélgetni, ismerkedni, fotózni, és falatozni is. Ha jól emlékszem, nekem itt ürült ki az élelmiszerkészletem és csak egyetlen csomag cukormentes rágóm maradt, de azt kedvetlenül visszacsúsztattam a táska mélyére.
 |
 |
A várakozás, nézelődés alatt a távolban feltűnt két őz is, akik fürgén szaladtak át a tarlón, a biztonságot nyújtó sűrűbe, ám a szélén megálltak. Értetlenül nézték ezt a sok Simabőrűt akik nem villámló bottal, hanem valami furcsa szerszámmal marják meg a fácánt, miközben azt sem veszik észre, hogy az csak egy darab papír, és még csak nem is igazi. „Gyere fiam, ezek bolondok…” mondta a nagyobbik, és végleg eltűntek a bokrokban.
Jó persze, hagyjuk meg nekik, nem érthetik ezt, hiszen csak őzek.
A magasles után mi is bevettük magunkat az erdőbe, hogy meredek szögben egy mélyen elhegyezett vaddisznóra lőjünk. Megjegyzem Őzeink itt ismét kinevettek volna, hogy „…Hát nem látják, hogy ez meg gumi? Nézd meg fiam, ezek…”, de már ők messze jártak, mi pedig egyre közelebb a végéhez, egyre közelebb az ebédhez.
A célokhoz közötti úton nem győztem betelni a látvánnyal. Jó tudom, erdő van máshol is, de valahogy mindig elámulok ilyenkor. Iskolás koromat idézi, amikor rendszeresen jártuk a Mecsek turista útvonalait Béla-bával. Lelkesen vitt minket minden évszakban, mi pedig türelmetlenül vártuk, mikor lesz a legközelebbi alkalom.
 |
 |
Kellemes túrát tettünk meg most is, mire eljutottunk az utolsó célhoz. Másztunk felfelé, csúsztunk lefelé, melegedtünk a napon, és húzódtunk vissza a hűvös erdőbe. No és persze mindeközben lőttünk is. Igaz én főleg mellé, de ez egyáltalán nem bosszantott.
A verseny vége után mindenki sietett arra, amerről a pörkölt illatot vélte érkezni. Az „étkezdében”, az útszéli padkán, a kocsma előtt, a templomlépcsőn és még a buszmegálló padjain is íjászok ebédeltek, kissé mókás faluképet nyújtva. A pörkölt finom volt, még állítólag repeta is volt. Nem tudom, én csak a pöriből ettem. : -) A pöriből és a kakaós csigából is, amivel még kedveskedtek a sásdi kollégák.
Itt meg kell jegyeznem, és ez nem csak afféle szerény vélemény, határozottan állítom, hogy tény, tény tény: A versenyek egyik fontos része, a gasztronómia. Akivel eddig csak beszélgettem arra mindig emlékezett, hogy milyen jót, vagy éppen milyen rosszat evett ezen, vagy azon a versenyen. Aztán ha finom volt, akkor legközelebb is szívesen megy.
Ebéd után még meglátogattuk a kocsmát, ahol Irénke néni, aki a helyi kocsmáros délután (miután bezárta a szomszédos helyiséget, a boltot), győzte kiszolgálni a sok szomjas vándort. Valaki találóan meg is jegyezte, hogy a sörre többet kellett várni, mint a magaslesnél. Ebben volt is némi igazság.
A másnapi horgászathoz napijegyvásárlás és egyéb előkészületek miatt, számomra ezen a ponton véget is ért a verseny. A koronglövészetből már nem vehettem ki a részem, és a dobogósoknak sem tudtam tapsolni, amint átvették megérdemelt jutalmukat. A hiányzásom miatt sem fotóval, nem élménybeszámolóval nem tudok erről az időszakról szolgálni, ellenben ajánlom olvasásra mohácsi csapattársam, Schnell Tamás élménybeszámolóját, illetve fotóit.
Nem tudok mást mondani, mint hogy egy jó verseny volt, egy csudálatos helyszínen, kellemes társaságban, finom ételekkel. Úgy érzem, most már nem lehet olyan fontos dolog, ami miatt ne tudnék eljönni a következő versenyre is.
(HAron)
