Haraszti Íjász Club

Csend van, nyugalom. Életnek semmi nyoma, mintha egyedül lennék a világban. Csak a lágy hullámok kopogtatják a kenu oldalát és a távolban mintha egy kutya ugatna. Álmosan tollászkodnak a kormoránok a parton, komótosan csúsznak a vízre a kacsák.

A part elhagyatott, tiszta, nem látni eldobált „emberi nyomokat”, amiket a víz sodor ide majd letesz, hogy aztán később újra továbbvigye valahová. Az alacsony vízállás miatt szinte hívogató homokos partszakasz, ahol heteket eltölthetne az ember egy sátor, egy horgászbot és egy bogrács társaságában. Más sok-sok kilométert utazik egy ilyen látványért, nekem most csak egy karnyújtásnyira. Igaz itt nem a tenger egyengeti a part homokját, hanem a Duna, de kitűnő munkát végez.

Lassan csorgok lefelé, nem győzöm betelni a tájjal. Majd megakad a szemem az íjamon, és a tegezen, amint csendesen fekszenek a kenuban, gondosan rögzítve, várva, hogy ők is szerephez jussanak ma. Ekkor tudatosul hová is megyek. A vándorzászló! Szaporábbra veszem az evezést és már kicsit kevesebbet törődök a tájjal, nem szeretnék elkésni.

A térképen kinézve egyszerűnek tűnt a kikötés, és az kenu feljuttatása a verseny helyszínéül szolgáló Aréna kempingbe, de a valóság sajnos kiábrándító volt. Ami útként volt jelölve, az mindössze egy lépcső. Ráadásul nem is olyan alacsony. Ezen nem gurul a kenura erősített kerék. Egy kiadós kerülő, és még több elvesztegetett idő, vagy…! Vagy megkérek egy segítőkész úriembert, aki szerencsére (az Ő szemszögéből szerencsétlenségére) épp a nyaraló teraszán élvezte a reggeli napsütést, ha jól látom egy újság és egy kávé mellett. Segített, ezúton köszönöm is neki!

Belépőm hatásos volt. A parkolóban megpillantottam íjásztársaim, akik velem ellentétbe idejében érkeztek, és már a nevezésen is túl voltak. Csapzottan parkoltam le, mert az evezéstől ugyan nem is, de míg idáig felhúztam a hajót, bizony nagyon is elfáradtam. A bemelegítő lövésekről le is mondtam, inkább szárazra cseréltem izzadt pólómat, és ittam egy frissítő kávét.

Nem sokkal később már kezdődött is a megnyitó. A verseny október 6-ára esett, az Aradi vértanúk napjára. Erre egy megemlékezést is hallhattunk a szervezőkről.

A csapatok kihirdetése után mindenki elindult a kezdő pozíciójához, hogy ott várja meg a kezdő lövésig hátralévő időt. Út közben még volt alkalmunk szemügyre venni néhány célt is, amint elhaladtunk mellettük, így tudtuk mire számíthatunk a verseny alatt. A kiírásból, és a megnyitón elmondottakból, már tudhattuk, hogy három csoportra lesznek osztva a célok.

Maga a kemping nem túl nagy területű, viszont mivel domboldalban fekszik, lépcsős kialakítású. Ennek köszönhetően úgy eloszlott a társaság, hogy néha azt hihettük egyedül vagyunk. Torlódás talán csak egy helyen alakult ki, de ott 3 cél volt közel egymáshoz, így ezért értek össze a csapatok. Viszont így volt lehetőségem közelebbről is látni a Szegedi Szittyákat, akiknek az örömkiáltásaitól zengett néha a kemping, de még talán a Duna túloldalán, a parti kövezés mentén sütkérező keszegek is összerezzentek. Fergeteges egy társaság.

Csapatom az ablakon átlövéssel kezdett. Ez az „ügyességi” kategóriába esett, ahol összesen 6 vesszőt kell ellőni 40 másodperc alatt. Matematikai alapon sima ügynek tűnt fejben, de lövés előtt azért kételkedtem, hogy ez kivitelezhető-e a gyakorlatban. Nos, hát az. Egyetlen egyszer csúsztam ki az időből, de ott is magamnak köszönhetem. A függőleges kötélnél reccsent kettő vesszőm is, mert a kötélről lepattanva, oldalazva csapódott a löszfalba, és ezt az erőhatást nem bírták a pálcáim. Míg azon tűnődtem, hogy törött-e vagy sem, elfelejtettem lőni.

Ezután lesétáltunk a kiindulási helyre, a legalsó szintre, ahol 3Ds célok voltak. Ezek tartoztak a „vadász” csoportba. Itt az első vessző 3 szoros, a második 2 szeres és a harmadik pedig 1 szeres szorzóval bírt a meglőtt pontra. Úgy emlékszem ezen a részen zengett csak igazán a szegedi szittyaüvöltés: „Benne vaaan!”
A pontozási szabály érdekes, de ugyan akkor izgalmas is. Egy jó lövéssel nagyon könnyű jó pontot elérni. Ha az ügyességi céloknál azon izgultam, hogy benne legyek az időben, itt azon izgulhattam, hogy az első lövéssel jó pontot érjek el. Utolsó 3Ds állatunk egy megtermett vadkan volt, ami még nem is lenne nagy szám, de honnan lövi meg az íjász az ilyen veszélyes vadakat? Természetesen a fáról. Mert hát a vaddisznó elég gyors, de fáramászásban még nem jeleskedik. Felmásztunk hát a kijelölt helyre, ami nem mindig sikerült elsőre, de kellőképpen mulatságos volt ahhoz, kacagva végignézzük a próbálkozókat. A kényelmes pozíció megtalálása után, ami nem is tartott olyan rövid ideig, elejthettük a malacot, aki addig is türelmesen várt.

A fáramászás után újabb magaslatokba törtünk, nevezetesen a magaslesre. Lépcsőn kaptattunk fel a löszfal tetejére, ahol a les állt. Igazából csak nekünk „vadászoknak” volt ez magasles, valójában kilátó a becsületes neve, hiszen a panoráma, a mit innen lehet látni, csodálatos. A Duna, és mögötte a messze távol. Úgy láttam, ezt a helyet mindenki kedvelte, és legalább egy képet készített is róla. Igaz, én a keserves visszautat is láttam benne, ami nem sok ugyan, de azt sodrással szemben, hegymenetben kell majd megtennem.

A következő célok a 2D csoportba tartoztak, hagyományos 3 vesszővel, és 5-8-10 pontozással. Ezek java része igényesen kidolgozott, rajzolt cél volt. A magam részéről az ilyen lőlapokat kedvelem igazán. Az alkotó, merthogy ezt már páram művészi szinten űzik, szabadra engedheti a fantáziáját, és bármit elénk varázsolhat. Míg ezzel szemben egy 3Ds állat az csak egy gumiróka, a FITA tábla meg egy színes karika, mint amiket szemvizsgálatokon raknak a paciens elé, hogy nem színtévesztő-e. Akik nálunk jártak, azok tudhatják, hogy mi is a rajzolt célok hívei vagyunk, hála Krisztának, az alkotónak. De míg nálunk a játékosság dominál, a mohácsi rajzok az élethűségre törekszenek. Úgy érzem, nem az oldás hibáim miatt lőttem olyan sokszor mellé, hanem egyszerűen csak sajnáltam szétlőni őket.

Már közeledtünk a vége felé. Csapatunk az ügyességi céloknál kezdte, és ott is fejezte be. Itt már érezhető volt a fáradtság. Kevesebbszer került elő a fényképezőgépem, és ahogy hallottam a szegedi kiáltások is ritkábbak lettek. Ritkábbak, de nem halkabbak. A magam részéről a vízszintes kötél, és a három lelógatott dobókorong volt a legjobb ezen a szakaszom. Persze, mert azoknál jól szerepeltem, de a hat szigorú török fej, az valahogy nem ment.

Az utolsó lövés, és a beíró lapok szignója után komótosan ballagtunk lefelé az autókhoz. Ebédig még volt hátra egy kis idő átbeszélni ki hogy szerepelt, és hogy kikből áll majd össze az öt fő a csapatversenyre. Sőt még egy jófajta mohácsi fehérbort is sikerült megkóstolni. Meg is hozta az étvágyam.

A menü jónak ígérkezett, ám én mégis a külön utat választottam. Mivel sok jót hallottam az étteremről, gondoltam étlapról választok. Lehet, hogy hibásan döntöttem. Sajnos a rendelésem nem adhattam le, csak miután az utolsó adagot is kihozták a versenyzőknek. Mit tehettem, vártam. Ha én egy utcáról bejövő vendég vagyok, nem biztos, hogy ezt szó nélkül hagyom, de most inkább rendeltem egy pohárka bort, hogy hamarabb teljen az idő. Majd még egyet, mert az pohár hamarabb ürült, mint ahogy az idő telt. Viszont a rendelést hamar kihozták, és valóban jó is volt.

Az utolsó falattal már sietnem kellett, mert kezdődött a csapatverseny. Mi lőttünk elsőnek a négy csapatból, így sietnem kellett. Kapkodva öltözködtem, és ajzottam fel, én voltam az utolsó, aki csatasorba állt. Ám végül a Haraszti íjászok felsorakoztak, és megtették a tőlük telhetőt. Majd jött a másik három csapat, és megmutatták hogyan is kellett volna lőni. : -)

Csapatverseny után gyors pályarendezés, és kezdődhetett a Mohácsi korsólövés. Ötven lépésre volt felfüggesztve a viseltes korsó, amely a II Lajos emlékversenyt sebesülésekkel bár, de túlélte. S most a nevezési díjakkal tele itt várta a megsemmisítő lövést. Ha várta, hát megkapta. Az elsőt még állta is, de a második találat bizony jókora lyukat vésett az alján, és akár a félkarú rabló a jackpot idején hangos csörömpöléssel adta ki magából a tartalmát.

Az eredményhirdetés gyorsan zajlott, viszont engem például zavartak a gúnyos közbeszólások, amik valahonnan a tömegből jöttek. Tiszteletlenség másokkal szemben.

Legvégül következett az, amire mindenki várt, a csapatverseny eredményei. Ezúttal a zászló még messzebbre utazott tőlünk, nevezetesen Nagypeterdre, a Zrínyi Miklós Hagyományőrző Lovas és Íjász Sport Egyesülethez. Messze van, messze, de ki tudja, talán levisz minket a szenvedély oda is.

Dobogós helyezést ezúttal nem sikerült elérnünk, de nagyon jó hangulatban telt el a verseny, amihez gyönyörű időnk is volt. Pakoltunk, jó utat kívántunk egymásnak és indultunk. A többiek autóba szálltak, jómagam pedig felkaptam a kenut, és Duna part felé vettem az irányt, mert a túloldalon a másik szerelmem várt. A horgászat, de ez már egy más történet.

(HAron)