Egyesületünk meghívást kapott a Nemzeti Összetartozás jegyében megrendezett majálisra, hogy a látogatók testközelből ismerkedhessenek meg az íjászattal.
***
Legelsőnek a kiszemelt területet kellett alkalmassá tennünk arra, hogy minden és mindenki elférjen. Erre 30-án, verőfényes jó időben került sor. Lelkes kis csapatunk, rövid idő alatt elszállította azt a több köbméternyi száraz ágat, aminek a lángjánál sok-sok szalonnát megsüthettünk volna. Fűnyírás és a vesszőfogó háló, táblák elhelyezése, aztán jöhetett, amit mindenki várt, az íjak felajzása, és a főpróba! Ez meg is történt, már ha lehet főpróbának nevezni azt a pár tucat lövést, amit sikerült leadni mielőtt villámgyorsasággal összepakoltunk. Éppen olyan gyorsan, mint ahogy a viharfelhő közeledett felénk. Az hogy a összepakolás már az esőben fejeződött be, senkit sem tört le, a jó hangulat megmaradt. „Nem baj, most essen inkább, és legalább holnap nem esik!” volt a jelmondatunk.
***
Esett. Már reggel, a kilenc órai kapunyitás előtt, de masszív esőben érkeztünk ki a helyszínre. A sátor menedékéből kissé kedvetlenül néztük, hogy esik és reménykedve vártuk, hogy majd eláll. De az eső bizony makacs jószág és nem adta meg magát. Az időt kihasználva a kreatívabb emberek lőlapot másoltak, mások már a kínos várakozásban azon ötleteltek, hogy a sátor éppen elég hosszú lenne, hogy az egyik végébe kitegyük a vesszőfogót, a másik végéből már lőhetnénk is... De az elszántságot az eső nem tudja megállítani, így a kemény mag röpke két óra tétlenség után már nem bírta tovább, és kipakolta a felszerelést, megkezdődött az íjászat.
Az eső kicsit alább hagyott, így szép lassan már az érdeklődők is megérkeztek. A gyerekek nagy lelkesedéssel álltak be a lőállásokba és ostromolták a vesszőfogókat. Ők felkészültebbek voltak az eső ellen, (hála a szülői szeretetnek), de akin nem volt esőköpeny azt sem zavarta az égi áldás. Persze azt sem nézhettük tétlenül, hogy a szülők csak a távolból szemlélődnek, és örvendeznek, hogy csemetéjük milyen ügyes, így mindenkit biztattunk, hogy próbálja ki ő is. Nem bánták meg.
Ebédidőben lecsökkent az érdeklődők száma. Mint kiderült ez érthető is volt, mert bár az eső ugyan alább hagyott, a bográcsgulyás, amivel a szervezők kedveskedtek minden látogatónak, bizony nem volt rossz. Igaz mire én odakerültem már csak a sűrűje maradt, de „pincepörköltnek” is kiváló volt.
Tele hassal az élet is lassabban folyt, de az eső is! Aminek mindenki örült. Szép lassan elállt, és bár addigra már bőrig áztunk, ismét vissza adta a kedvünket. Előkerültek a flu-flu vesszők és komoly csaták folytak a dobókorong megszerzéséért.
Az emberek is visszatértek, és ismét rá kellett jönnünk, hogy nincs az a mennyiségű gyerek íj, ami elég lenne, így a picik felváltva lőttek, kézről kézre adva a becses holmit. Előkerült pár lufi is, aminek vitathatatlan sikere volt most is. No és nem csak a gyerekeknél!
Az igazat megvallva volt ott még egy dolog, ami nagy sikert aratott, mégpedig a mellettünk lévő betonplaccon összegyűlt tócsa, amiben a kis gumicsizmák nagy élvezettel tocsogtak, és pár hajónak kivezetett „ismeretlen úszó” tárgy is útra kelt. Azt hiszem, legközelebbi rendezvényünkön egy tócsával is kell majd készülnünk.
Az este hét órai kapuzárás hamar eljött. Azt hiszem hamarabb eltelt a nap, mint az az első két óra amit az eső elől a sátor alá menekülve töltöttünk. Mindent összevetve jó kis napot zártunk. Jól szórakoztunk mi is és mindenki aki ellátogatott hozzánk.
A végére már csak egy dolog maradt, az összepakolás. Illetve kettő, mert volt egy flu-fu vessző, ami a korong „vadászat” hevében ismeretlen helyre távozott és bizony szerettük volna megtalálni. De mivel rettenthetetlen csapatunk elől nincs menekvés, meglett az a fránya vessző. A gazdája lelt rá pár lépés után holott többen, többször is végigjártuk a területet. Hiába, a szoros kapcsolat a vessző és íjásza között. Az összetartozás már csak ilyen.
Soha jobb napot, csak jobb időt!
